“Két éve, hogy a magyar menekültpolitika kapcsán szívtelenséggel és esztelenséggel vádoljuk egymást, két éve, hogy köveket és Facebook-kommenteket dobálunk egymás felé. Párizsi és aleppói fotókat tolunk ingerülten egymás arcába, és a hangzavarban alig hallatszik az a csendesen parancsoló evangéliumi hang, ami mindenkit megérintett, amikor a válság elkezdődött:
„Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25:40)
A szó világos, az ember hallása viszont gyenge és főleg szelektív. Ezért lehet, hogy az általános szeretetparancs megszívlelése helyett azon kezdtünk el vitatkozni, hogy „ki az a legkisebb”, sőt, hogy „melyik legkisebb a fontosabb”.
Tényleg, ki a legkisebb?
A manchesteri stadion parkolójában, termotakaró alatt haldokló tinilány? A kerítésen átdobott és most egy magyarországi gyermekvárosban élő hatéves Mahmud? A borsodi cigánysoron – talán már jobb kilátásokkal, de – még mindig szegénységben nevelkedő nyolcéves Fannika? A törökországi parti fövenyen, holtában is „édesdeden alvó”, hároméves Alan? Az Aleppó poklában mindenét és mindenkijét elvesztett, törmelék közül kiemelt ötéves Omran? Túl sok tényezős egyenlet ez, ahol az ikszek, ipszilonok és zék nem ismeretleneket jelölnek, hanem a szemünk fényeit, a gyerekeket.
Az emberben pedig ott van az alapvetően jó, ezért mindenki a legjobb tudása szerint keresi az egyenlet megoldását. A puszta igyekezet azonban mégsem elég, mivel a félreszámolások itt elvesztett emberéletekhez vezetnek. Az elkeseredett viták, kötelezettségszegési eljárások és ‘repkedő szárnyas kapuk’ közepette pedig egy dolog kezd kikristályosodni: a migránsválságra az európai országok közül Magyarországnak volt és van a legésszerűbb és legkeresztényibb válasza. A józan szeretet ereje kellett ahhoz, hogy elsőként merjük nevükön nevezni a különböző embereket és fogalmakat: a menekülőket menekülteknek, az anyagi indíttatásból vándorlókat gazdasági migránsoknak.”
A MAgyar Hírlapban megjelent véleménycikkem itt olvasható.