A nevem nem tipikus ősmagyar név. Ritkán viselnek ilyet magyar nemzeti elköteleződésű közszereplők, vagy éppen diplomaták.
Annak, hogy mégis így alakult, története van.
Ez az én történetem.
Az Ázbej név, egy olyan örmény-magyar családé, amelyik 350 éve él a Kárpát-medencében, inkább értékeket teremtve az itt élő közösségekben, mint felélve azokat. A Tristan keresztnevet francia édesanyám adta nekem, aki Párizs egyik bohém külvárosában szült világra. Ehhez képest Magyarországon nőttem fel, klasszikus polgári közegben. Az előre elrendelt pályámról akkor tértem le, amikor budai zsúrfiú létemre az egyházi gimnázium után nem mondjuk a Pázmányra mentem joghallgatónak, hanem az ELTE-re geológusnak. (Nem tudom honnan jött; talán a cserkészkiképzés). Így aztán jogászbál és HÖK-gyűlések helyett bányákba, hegyekbe és borgőzös terepgyakorlatokra jártam. A politikai ambíciók helyett pedig a titokban érlelt bluesénekesi tervek hajtottak előre. Ekkor azonban egy nagyhatású egyetemi tanár felfedezett, kiemelt, és a kutatócsoportjába bevonva azzá tett, ami máig vagyok: küldetéstudatos közösségi ember, munkamániás csapatjátékos. Ez a közeg egészen a diplomámig repített, sőt még azon is túl, egy tengerentúli doktoranduszi állásba.
Az amerikai Appalache-hegység egyik völgyében elbújó Virginia Tech Egyetemen eltöltött négy év meghatározó volt számomra. Egyrészt, kitágította a látókörömet, ahogy az egyetemi multikulti hatások és a déli redneck kultúra egyvelegében szocializálódtam. Másrészt pedig, az itt töltött idő rávezetett arra, hogy nem egy laboratóriumban szeretném leélni az életemet.
A felismerésig viszont sokat tanultam az életről (pl. amikor hétvégenként egy konyhán feketézve moslékot kapartam) és a világmindenségről (pl. tanítás közben).
Ekkor jött a 2006-os fordulópont.
Az év legelején még egy houstoni olajvállalat felhőkarcolójában voltam állásinterjún, ahol azt mondták, hogy ha beiratkozom egy kurzusra, akkor munkába állhatok. A kurzust elkezdtem, de egy emlékezetes napon megláttam magamat 40 évesen, ahogy jóllakottan kiszállok a terepjárómból valamelyik texasi suburbia egyik tágas egyen háza előtt, és bekiabálok egy “Honey, I’m home”-ot az ismerős-ismeretlen koreai-amerikai feleségemnek. Túlságosan le volt minden kottázva. Én pedig kalandokat akartam, ezért úgy döntöttem, hogy hazajövök. Előtte még a földtudományok doktora lettem (annak ellenére, hogy a védésem napján egy Mezítlábas Billy nevű srác lövöldözni kezdett az egyetemen), majd felszámoltam mindent, és a vadkeletért lemondtam a vadnyugatról. Egy héttel a hazatérésem után, a Kossuth-téren találtam magamat, egy olyan miniszterelnök lemondását követelve, aki a párttársai előtt lekurvázta Magyarországot.
Innentől kezdve környezetvédelemmel foglalkoztam, egyik projektről a másikra élve, a szó legszorosabb értelmében megjárva a csatornát, sőt, szolgálva egy norvég civilszervezet kötelékében is! A küzdelmes szakmai karrierem mellett elkezdtem élni egy titkos másik életet: politizálni kezdtem. Több helyen is megfordultam, de tenni akaró, baráti közösségre leginkább a fiatal kereszténydemokratáknál találtam. Idővel közszereplő lettem: az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség környezetvédelmi szakpolitikusa, majd pedig budapesti elnöke és országos alelnöke. A 2010-es kormányváltás után szintet ugrottam, előbb a Fidesz-KDNP, majd a Miniszterelnökség zöldpolitikai tanácsadójaként dolgoztam. Minden perce érdekes volt a “szakpolitikai labdaszedői” munkámnak. Az igazán fontos “szintugrás” viszont nem ez volt, hanem az, amikor -köszönhetően egy csupabáj békési lánynak- előbb boldog férjjé, majd kétgyermekes családapává léptem elő.
Mindeközben, az életem vargabetűiből tanulva, elindítottam egy mozgalmat, amivel azokat a külföldre vándorolt magyar fiatalokat segítem, akik rájöttek, hogy maradéktalanul boldogok mégiscsak a szülőföldjükön tudnának lenni… ha meg tudnának ott élni. A Gyere Haza Alapítvány meghozta nekem a kétes hírnevet: egyrészt sikerült jóakaró társaimmal több száz ember (köztük egész családok) hazatérését támogatni, másrészt pedig az ellenzéki sajtó masszív gúnyhadjáratokat indított ellenem. Így vagy úgy, de a Túró Rudiból pár nap leforgása alatt kitörölhetetlen közpolitikai mém lett Magyarországon.
A csatazaj erősödött, amikor egy váratlan felkérésnek eleget téve úgy döntöttem, hogy a haza külszolgálatába állok. Így ért az a megtiszteltetés, hogy a magyar tudományt és innovációt képviselhetem Magyarország Izraeli Nagykövetségén. Azóta is itt dolgozom, azzal a küldetéssel, hogy a világ két legkreatívabb népének együttműködéseit fejlesszem, legyen szó egyetemi kutatásról, vagy startupokról. Közben a családommal együtt átéltem egy háborút, bejártam a kereszténység szent helyeit, megismertem az itt élő zsidók és arabok néplélektanát és hagyományait, és meghallgathattam a tiszteletünkre játszott magyar himnuszt Peres elnök palotájának udvarán.
Itt tartunk most. Igazából nem kéne elindítanom ezt a blogot; koncentrálhatnék inkább a fontosabb dolgokra, abban bízva, hogy talán lesz egy olyan év, amikor nem talál meg sem a sajtó, sem nem kerülök történelmi jelentőségű viharos események közelébe. Mégis belekezdek, aminek két oka van:
….van kikkel szemben csinálni.
A hurrogókkal szemben. A könyöklőkkel szemben. Az agresszív megmondóemberekkel szemben. A gúnykultúra prófétáival szemben. A véleménydiktátorokkal szemben. A liberálfasisztákkal szemben. A militáns ateistákkal szemben. A rasszistákkal szemben. A nyugatosnak látszani akaró vadkeletiekkel szemben. A kishitűség haszonlesőivel szemben. Az intoleránsakkal szemben. A gyűlölködőkkel szemben.
…de főként: van kikért csinálni.
Az önzetlenekért. A lelkesekért. A bel- és külhoni honfitársainkért. A kezdeményezőkért és az innovátorokért. A közösségükért küzdőkért. Az üldözött keresztényekért. Mindenkiért, akit ártatlanul üldöznek. A hagyományőrzőkért. A környezetvédőkért. A családokért, a gyerekekért. A jó vitapartnerekért. Az építő kritikusokért. A jó emberekért.
Kérem kövessétek a történetem folytatását!